life is as simple as you are

öregszem, és minden nap erősödik bennem az az érzés, hogy nem értem az embereket...!

a mai challenge: miért nem mondja meg valaki őszintén néhány embernek, hogy választhat: headshot vagy Taigetosz? tényleg nem lehet rájönni, hogy semmire nem vezet életük értelme? 

sosem értettem mire jó a mennyiség, ha az ember azért lett kitalálva, hogy minőséget alkosson. igen, még az emberi kapcsolatok terén is. miért rendelkeznek sokan aggyal, ha minden embernek ugyanazt a dumát tolják be, válság van emberek, el kell adni, amire nincs szükségünk. valószínű, hogy ez nem csak engem érint érzékenyen, de lehet hogy egyedül ilyen giga adaggal megáldva. 

a szememben egy ember a nullával lesz egyenlő, mikor kérdez valamit, de a válasz már nem érdekli. csak tartsunk fent egy látszat társalgást, mert ugyanmár, milyen k.vajó az, ha még egy emberrel beszélünk. hát nem! innen üzenném minden kedves nyomoréknak, hogy menjetek szvingerklubba, vagy jó mélyre ássátok magatokat könyörgöm, de ha ezek not possible dolgok, akkor legalább engem kerüljön el minden ilyen jó messzire. 

thank you all.

dear shopping, you are my life

és következzen a megérdemelt vidámabb hangvételű téma!

bár jelenleg az egyetlen, amiről pozitívan tudok nyilatkozni, ez pedig: a leárazások.

áldanám azt az embert, aki kitalálta, hogy ne szivassuk tovább az embereket a kurvadrága ruhákkal mint ahogyan egész évben tesszük, hanem szánjuk már meg egy kicsit őket évente kétszer (augusztusi sale, dich auch). az átlagember örül - mit örül, magán kívül van az örömtől, hogy végre kicsit elengedheti magát, és úgy érezheti mintha vett is volna valamit; vagy csak én vagyok úgy vele, hogy 4-5 darab alatt nem érzem igazi shoppingnak a dolgot?

nálam a gond ott kezdődik, hogy olyan jól belejövök a leárazásokkor, hogy ez egész évben kitart, ha van akció, ha nincs. elvégre ezért fotózok olyan elvetemülten, hogy még aznap elbaszhassam egy új pulcsira, nemde?

lényeg, hogy ez a mostani leárazás rendesen megdobta a kedvemet is, így elhatároztam magam a lelki gondjaim megoldására is. csak 8 pulcsi kellett hozzá, a hülyének is megéri.
és olyan jól mutatnak a szekrényemben! megint vettem 15 vállfát az egy héttel ezelőtti 20 után, mert az új szekrényekhez egyforma fa akasztó passzol, és a folyton növekvő készletemet fel kell valamire akasztani. egy szóval tudnám jellemezni: kurvajó. naponta átlag háromnegyed órát töltök a szekrényem pakolgatásával, I believe that I haven't got mindfuck. színek szerint berakva a pulcsik, felsők, és mindig késztetésem van hogy vegyek még egyet, hogy kijöjjön a tökéletes színskála. azt hiszem szerelmes vagyok a szekrényembe, a ruhák már csak a hab a tortán. (szerelmi élet megoldása: done.)

whatevs, kifosztottam a h&m-et, ráakadtam egy új csizmára, ami ilyenkor, tél végén (thanks god, let it go summer) már durva a lábamat ismerve; és még strandtáskát is sikerült vennem, ki gondolta volna. nyilván értelmes dolog január 15-én strandtáskát venni, de ha egyszer olcsó, akkor kész elvetemültség otthagyni. már csak azokat a miniruhákat kéne megnézni, amik vörimarin voltak, 1-2 egész elfogadhatóan nézett ki. felpróbálni már nem mertem őket, féltem hogy sírógorcsöt kapok a látványtól, amit majd egy epilepsziás roham kísér. ebből az okból kifolyólag kénytelen leszek azokat teljes áron, körülbelül 1500 magyar forinttal drágábban megvenni, mikor már emberi alakom lesz, reményeim szerint még nyár előtt.

megyek is zsírirtásra, itt az ideje hogy gondoljak a rám váró bikinikre az üzletben...

dream as if you live forever, live as you'll die today

fejben már körülbelül nyolcmilliószor megírtam a következő topicot, aztán mindig úgy éreztem nem elég jó.

"túl érzelgős", "nem elég jó gondolatok egy bloghoz" (mégis honnan is tudhatnám mi jó egy blogban..? még csak 3 napja vagyok büszke tulajdonos. csirkeagy.), "mégis ki az isten olvasná el ezt?". ezek váltakoztak bennem durván úgy 2 mp-es időközönként, amikor ez eszembe jutott. most viszont eljutottam odáig, hogy nem érdekel semmi; leírom ami foglalkoztat.

hogy azért néha nyomoréknak érzem magam. nem, a néha nem is jó szó... az életem - lássuk csak - 99 százalékában. tizedes törteket nem fogok írni, szarni bele. az az 1% már mégiscsak kivétel lehet a világfájdalom alól.

szóval nyilván nem egy trágyadomb az életem, vannak jó dolgok is, amiket talán majd egy pozitívabb alkalommal megemlítek. most viszont az a tény foglalkoztat, hogy mégis mit csinálok rosszul. miért lehetséges, hogy lassan 2 éve egyedül vagyok. ami így annyira nem is megbotránkoztató, csak azután lesz az, mikor azt mondom éés kéremszépen 17 éves vagyok. vagy talán inkább a fura megfelelőbb szó rá. valamint ha őszinte akarok lenni, abban a 2 évben volt egy másfél hónapos kapcsolatnak nevezett maszlag is; ami tökéletes volt arra hogy rájöjjek ki nem akarok lenni. meg arra is rájöttem, hogy milyen vagyok: reménytelen.
elvből taszítom el magamtól azokat az embereket akik szeretnek, és olyanoknak akarok megfelelni, akiket soha nem is érdekeltem; csak egy pillanatnyi szemfényvesztés volt az egész.
hiába növeli az önbizalmam több ember, ha azok nem azok, akiktől én várnám. így állandó önbizalom- és szeretethiánnyal küzdök, fuck you all! 
mintha már megint a többi ember hibája lenne. jellemző.

tehát challenge accepted: 2012-ben a boldogságé a főszerep. és megfogadtam, hogy nem keresem az emberekben a hibát. illetve a helyes megfogalmazás, hogy nem veszek észre mindenkin 2 másodperc alatt körülbelül 30 darab negatívumot. nehéz lesz... de azt hiszem máskülönben esélyem sincs a minimális boldogságra.

just like a heartbeat, the drumbeat carries on

hey everyone.

so today I'm going to tell you how did I come here.

mindig is azt gondoltam, hogy nekem nem kell blog. sosem voltam egy kitárulkozós fajta; az érzelmeimet általában annyira titkolom, amennyire csak lehetséges. sokáig gépen írtam bejegyzéseket, majd elmentettem őket, és sosem olvastam vissza. aztán mikor a gépemet ellopták (vesszen az az ork), rájöttem , hogy ugyanolyan sebezhetővé váltam, mintha egy blogra írtam volna őket. egy idegen olvashatja azt, amit én magamnak, csak is magamnak írtam le... de továbbra is halogattam, tonnaszámra vettem a lehető legdrágább noteszeket, hogy majd abba elkezdek gyönyörűen naplót vezetni. aztán mindig megállapítottam, hogy nem írok túl szépen, hogy fogok majd erre visszagondolni később?! talán el sem fogom tudni olvasni. túl görbe, túl egyenetlen, túl zavaros.

úgyhogy most itt vagyok, kíváncsivá tett ez az egész. másrészről meg kinek van kedve a környezetvédelemről tanulni angolul.. bár azért jelentős előnyhöz jutok, ha tudom hogy mondják más nyelven azt, hogy "a fogságban élő veszélyeztetett fajok szaporítása". minden bizonnyal ha egyszer eljutok a tengerentúlra, valahogy beleszövöm a mondandómba a kenyérvásárláskor. tudják már, hogy nem szarral gurigázom, hiába vagyok turista. jelenleg viszont még elvagyok nélküle; majd éjfél és hajnali 3között valamikor rádöbbenek majd, hogy mégis csak tanulni kellene valamit, és mint mindig, tökéletesen kipihenve kelek fél 7-kor.

so most majd kiderül mi lesz ebből, vagyok-e annyira mai lény, hogy ezt kezelni tudjam; talán a sikerélmény - márpedig az lesz! - a senyvedő önbizalmam is megdobja kicsit. de tévedni emberi dolog.